Ha a szervezetünknek valójában nincs szüksége olyan mennyiségű táplálékra, amennyit rutinszerűen elfogyasztunk, az hízáshoz vezet. Ha ennek ellenére az étkezések számának és mértékének csökkentése, vagy az egészségtelen, hízlaló ételek elhagyása komoly lelki megterheléssel jár, és ezért rendszeresen engedünk a kísértésnek, akkor a felesleges kilóink valójában lelki problémáink következményei. A kényszeres evés minden esetben stresszevés. Az evés viszont nem a legjobb stresszkezelési technika.
Olyan stresszről van szó, amit az évek során megtanultunk az evés segítségével kordában tartani, azaz nassolás vagy túlevés által tünetileg kezelni. A különböző stresszhelyzetekre adott ilyen reakció aztán az évek során automatikussá, sőt, teljesen önkéntelenné vált. Ha ezt a reakciót nem engedjük meg magunknak, azaz megtagadjuk magunktól az evést, a frusztrált lelkiállapot megmarad, sőt fokozódik. Új szokásokat kell tehát kialakítanunk a stressz kezelésére, ehhez pedig tudatosítanunk kell, hogy mi és miért okozza a stresszt, és miért jelent segítséget, ha reakcióként eszünk.
Charles Duhigg, A szokás hatalma című könyv szerzője szerint minden szokás három összetevőből áll. Az első a jel, amelynek észlelése indítógombszerűen elindítja a második összetevőt, a beidegződött cselekvést, melynek végén a harmadik rész következik, amit Duhigg jutalomnak nevezett el. A jel tehát egy meghatározható lelki állapot, stresszhelyzet, amire rendszerint evéssel reagálunk. A cselekvés jelen esetben maga az evés, a jutalom pedig az evés okozta lelki állapot, amelyben a stressz vagy feloldódik, vagy elfojtás alá kerül, hogy aztán újra felszínre törve megint evésbe hajtson minket.
Ördögi körnek tűnik ez, de első lépésként még ne akarjunk változtatni rajta, hanem figyeljük meg! Mit érzünk valójában, amikor csillapíthatatlan evési vágy tör ránk? Mit érzünk, ha nem kezdünk azonnal enni, és nem tereljük el a figyelmünket mással sem, hanem csak befelé fordulva figyeljük, hogy mi is zajlik bennünk? Meg tudjuk-e fogalmazni, mit élünk át? Persze, „éhséget”, de mi van e mögött? Félelem? Szégyen? Reménytelenség? Mivel nem akarunk szembenézni? Unatkozunk és nem tudjuk, mit kezdjünk az életünkkel? Félünk attól, hogy hogyan alakul a jövőnk anyagi, párkapcsolati, vagy bármilyen más szempontból? Magányosak vagyunk? Vannak barátaink, van párkapcsolatunk, de valahogy mélyebb emberi kapcsolatokra vágyunk? Mi az a rossz érzés, amit evéssel akarunk elhárítani? Honnan ered a hiányérzet, ha ellenállunk a kísértésnek? Mi hiányzik valójában? Mire van valójában szükségünk, aminek a helyét étellel akarjuk betömni? Mi az a lelkünkben, amivel olyan fájdalmas, félelmetes, dühítő szembenézni, hogy inkább vállaljuk a felfalt kalóriák miatti bűntudatot?
Második lépésként figyeljük meg azt is, hogy mit élünk át evés közben, és keressük, hogy mi az, amit az evéstől kapunk. A rágás esik olyan jól, vagy az ízek? Mi van, ha az ízekre nem figyelünk, csak arra, hogy rágás közben hogyan változik az étel állaga a szánkban? Próbáljuk ki, hogy milyen érzés evés közben mindvégig arra figyelni, hogy fokozatosan telik meg a gyomrunk, vagy milyen lassan, kis falatokat, jól megrágva enni. Mit okoz bennünk az étel látványa, ha megpróbálunk elvonatkoztatni az ízektől, szagoktól? És ha már eszünk, élvezzük ki minden apró pillanatát! Ne csak behabzsoljuk, hanem ízlelgessük az ételt!
Harmadik lépésként pedig próbáljunk rájönni, mi a jutalom! Valóban elszállt a nyugtalan lelki állapot, vagy csak háttérbe szorult? Minek köszönhetjük, hogy már nem érezzük olyan intenzívnek? Annak, hogy degeszre ettük magunkat, így már nem is nagyon tudunk érezni, csak pislogunk tehetetlenül, mint egy hátára fordított teknősbéka? Vagy annak, hogy az evés valóban megadta nekünk azt az örömet és kényeztetést, amire szomjaztunk evés előtt?
A válaszokban, amiket ezekre a kérdésekre adunk, megtaláljuk a probléma megoldását is, mert új szokásokat tudunk tervezni. Kezdjünk kísérletezni! Ha valóban egy kis örömre, kényeztetésre van szükségünk, lehet, hogy még jobban is esik az evésnél, ha megkérünk valakit, hogy masszírozza meg a vállunkat, elmegyünk szaunázni, vagy kimegyünk a szabadba és süttetjük az arcunkat a napfényben. Ha a gyomorideg hajt minket evésre, talán jobban járunk egy meleg gyógyteával, relaxációval, kellemes, nyugtató zenével és légzőgyakorlatokkal. Ha üresnek érezzük az életünket, próbáljunk értelmet adni neki, tartalommal megtölteni (ehhez nagy segítség lehet John Izzo Öt titok, amit fel kell ismerj, mielőtt meghalsz című könyve). Ha unatkozunk, keressük meg azokat a dolgokat, amelyek gyermeki rajongással töltenek el. Persze ez nem egyszerű, lehet, hogy komolyabb önismereti munkába kell kezdenünk, hogy megtaláljuk az évek során elveszett gyermeki énünket, meglássuk saját parlagon heverő értékeinket és eddig fel nem ismert érdeklődési köreinket, hogy ezek nyomán új utakat tudjunk keresni az életben.
Ahhoz, hogy sikerrel járjunk, el kell fogadnunk, hogy mindenféle sóvárgás, még ha egészségtelen méreteket ölt is, jogos, mert azt jelzi, hogy valamire szükségünk van. Lehet, hogy nem arra, ami elsőként felmerül a fejünkben, például lehet, hogy valójában nem pizzára vagy süteményre vágyunk, de valamire szükségünk van. Ismerjük fel, mi az, és alakítsunk ki egy új szokást, amelyben a jel ugyanaz a feszült lelki állapot, mint ami eddig evésre késztetett minket, a cselekvés viszont a valódi, az „éhség” mögötti igazi szükséglet kielégítése, a jutalom pedig egy igazabb, teljesebb megnyugvás. Lehet, hogy csak életünk gyökeres átalakítása hoz majd végleges megoldást, és ebben szükségünk lesz egy szakember (életvezetési tanácsadó, pszichoterapeuta vagy kineziológus) átmeneti segítségére is, de ezt sem fogjuk megtagadni magunktól, ha felismerjük az igazságot: Nem akkor leszünk boldogok, ha lefogyunk, hanem akkor fogyunk le, ha boldogok leszünk.