„Az emberi élet minősége bolygónkon semmi máson nem múlik, csak azon, hogy miként bánunk embertársainkkal nap mint nap. Emberek vagyunk, ezért előfordul, hogy kárt okozunk másoknak vagy önmagunknak. A megbocsájtás által tehetjük jóvá ezeket a tévedéseket, és foltozhatjuk be a társadalom szövetén keletkezett szakadásokat. E könyvvel arra hívunk, hogy járd velünk végig a megbocsájtás útját!”
A megbocsájtás életünk egyik legnehezebb leckéje. Mindannyian átéltük már a neheztelést, azt, hogy milyen nyomasztó érzés, amikor nem tudunk megbocsájtani valakinek – ahogyan azt is, milyen megkönnyebbüléssel jár, ha mégis sikerül. Arról is lehet tapasztalatunk, milyen felemelő érzések jártak át bennünket, amikor nekünk bocsájtott meg valaki.
Mit tegyünk, ha szeretnénk felszabadítani úgy önmagunkat, mint a másik embert az alól a teher alól, amit a sérelmek hordozása jelent a mindennapokban, akár évtizedeken át? Ha úgy döntünk, hallgatunk szívünk hívó szavára, vegyük kézbe Desmond Tutu érsek és lánya, Mpho Tutu lelkész őszinte, hiteles írását!
Ha megkérdeztek volna valakit az apartheid idején, mi történik majd Dél-Afrikával, a legtöbben bizonyára azt válaszolták volna, vérfürdő fogja elpusztítani. Az ott élő embereknek mégis sikerült felülemelkedniük az őket ért tragédiákon: a bosszú és megtorlás helyett a megbocsájtás és megbékélés útjára léptek. Ezen személyes tapasztalatokkal felvértezve vallják a szerzők, hogy nincs reménytelen helyzet és nincs olyan bűn, melyet ne lehetne megbocsájtani.
Az általuk leírt négylépcsős ösvény első állomásán a legfontosabb, hogy valakinek, akiben megbízunk, beszéljünk a fájdalmunkról. Amíg nem vállaljuk fel, nem tárjuk fel valakinek, nem kapunk esélyt sebeink gyógyulására! Ahhoz, hogy az elfojtott emlékek és azok fájdalma felszínre jöhessen, először is végig kell gondolnunk, aztán szavakba kell öntenünk a történteket, majd pedig beszélnünk kell róla. Fájdalmunk megosztásával bizonyos szempontból visszaszerezzük méltóságunkat.
A második állomáson nevén nevezzük a fájdalmunkat. Ez a lépés feltételezi, hogy nemcsak sebezhetőségünket vállaljuk, de az azzal járó szenvedést is, hogy szembenézünk a fájdalommal, nem fojtjuk el tovább, nem űzzük a tudatalattinkba. Fájdalmunk megnevezésével és kimondásával gyógyulni kezdenek szívsebeink, utat nyitva az együttérzés és egy szabadabb, önazonosabb élet felé.
A harmadik lépcső kínálja fel a lehetőséget, hogy a megbocsájtást válasszuk és újra hatalmat nyerjünk saját életünk felett, hogy azt a továbbiakban már ne a neheztelés határozza meg, hanem esendőségünk elfogadása és embertestvérségünk tudata. Fájdalmunk elengedésével egy magasabb aspektusból tekinthetünk a helyzetre és elnyerhetjük a megbocsájtás általi fejlődés és gyarapodás ajándékait.
Ha eljutottunk idáig és megfogadtuk a könyvben leírt tanácsokat, a negyedik szinten szívünkre hallgatva arról dönthetünk, megújítjuk, vagy inkább elengedjük a kapcsolatot. Egy felületesen ismert szomszéddal, kollégával való kapcsolatot talán könnyebb elengednünk, ha viszont egy szívünknek kedves társról, barátról, rokonról van szó, jóval nehezebbnek tűnhet a döntés. Amennyiben úgy látjuk, a kapcsolat folytatása további sérülésekhez vezetne, elengedhetjük a kapcsolatot, és ezzel együtt az áldozatszerepet. A szerzők azonban felhívják a figyelmünket: ha sikerül megújítanunk és elmélyítenünk a kapcsolatot, megtapasztalhatjuk, hogyan szüretelhetjük le a megbocsájtás gyümölcseit. Lehet, hogy az illető ártott vagy fájdalmat okozott nekünk, ami történt, mégiscsak közös történetünk egy darabja, amely álruhás lehetőségként hozzásegíthet, hogy magasabb szintre emeljük a kapcsolatunkat.
A könyvben minden szintnél leírások, gyakorlatok, személyes történetek segítik, hogy az Olvasó a maga egyéni történetében úgy lehessen jelen és haladhasson lépésről lépésre, hogy fájdalmát átérezve, kimondva, átalakítva, elengedve szabadabb, boldogabb ember legyen, és bejárva az utat követendő példát mutasson embertársai számára.
